Mivel megint újabb mesébe kezdtünk, és mivel lassan hetek óta nem írtam ide érdemlegeset (meló miatt), ezért most következzék egy játéknapló. Werewolf, 1804. Liverpoolból indult a négy farkasember, hogy a hosszú hajóúton megismerkedjenek és az új világban (New York) már falkaként érkezzenek meg. Egyelőre az ismerkedés kevéssé ment, de azért történt velük mindenféle érdekes már az úton. Egészen jól visszaadtuk az elején magának a hajózásnak az élményét, a korabeli társadalmi viszonyokat és azt a furcsa idegenséget, amit az egyszerű emberek között éreznek az Urathák. A tovább mögött nem annyira a játékos, mint inkább nem-játékos karakterekről és hajó körül zajló eseményekről olvashatsz.  

A nevem Jonathan Gustavson, a Reménység nevű amerikai hajó kapitánya vagyok. Idestova hat éve járom az Atlanti-óceánt, hogy Amerikába szállítsak szerencsét próbálni akaró mesterembereket, száműzetésre ítélt bűnözőket és vagyonukat gyarapító nemes urakat. Megfordult a hajómon már ilyen céllal angol, francia, zsidó és orosz egyaránt, de még arab és szerecsen is - még ha magam rabszolgát sosem szállítottam. Ezen túl a rakományt alkotja legalább két-három igen értékes mestermunka (ezúttal egy lovaskocsi), különféle tenyészetekből származó háziállatok, aztán gépalkatrészek, műszerek és üvegtárgyak, amikben egyelőre az Egyesült Államokban nélkülözés van. Visszafelé aztán prémet, délről származó dohányt és kávébabot viszünk Európába. Az utóbbi utak mindig csöndesebbek és nyugodtabbak, mivel olyankor magam vagyok a legénységgel, nem borzolják a kedélyeket a minden útra kijutó furcsa szárazföldi patkányok.

Erre az útra is kijutott belőlük rendesen. Paul McKenzie, az elsőtisztem kiváló emberismerő, na ő már az első estén felhívta a figyelmemet arra a beteges, vékonydongájú, csöndes alakra - bizonyos Charles Rosamund, akinek skót vagy talán ír felmenői lehetnek. Vele utazik a tudósember, orvos-biológus a Cambridge Egyetemről, Alan Rixson, kinek férfiúi étvágyáról - és elhajló szokásairól - összesúgnak a matrózok a háta mögött. Az orosz származású Maximillian Petrovich egész nap mást se csinál, mint a kötelek közt heverészik és sütteti a napon a hasát - mit ne mondjak, furcsa szokásaik vannak ezeknek az orosz nemeseknek. A negyedik ebben a társaságban a Charles Winston Filtwick nevet viseli és az tán' az egyetlen rendes ember köztük: angol nemesi származék, jó kötésű, egyenes beszédű, aki vinni is akarja valamire, nem elégszik meg a családi vadgazdaság adta örömökkel. Jutott erre az útra is szent életű emberből, a spanyol származású Paolo atya és Frederico atya amolyan mester és tanítvány viszonyban vannak. Amilyen szenvedélyesen azok tudnak imádkozni, nem irígylem az indiánokat, akiket megtéríteni mennek. Sir Roderick Monroe már a vacsoránál nem győzte hangsúlyozni, hogy őt bizony az Egyesült Államok kormánya meghívta, hogy vegyen részt a kontinens belső részeinek felfedezésében. Ott van végül Andrew Bain, geológus-térképész, és míg Mr. Rixson szexuális étvágyáról, addig Mr. Bain zavart éretlensége és furcsa érdeklődése miatt került elő a matrózok körében.

Utunk első napjain kifejezetten jó széllel és kellemes, napos időjárással áldott meg bennünket az Úr. A szokottnál gyorsabban haladtunk célunk felé. Első napon az angol St. John hadihajóval találkoztunk, mely épp az általam oly jól ismert Földközi-tenger felé vette az irányt az angol kikötőből, ahol javításokon esett át. Hiába, a Napóleon elleni háború a vizen épp oly ádázul zajlik, mint a szárazföldön. A harmadik napon egy holland kereskedelmi hajóval, a Johannával találkoztunk, mely prémekkel és gyapottal megrakva tartott Anglia irányába. Viharos időjárásról hoztak híreket, mely nagyjából a mi útirányunkban várt ránk. 

Utunk nyolcadik napján értünk a vihar közelébe, mely alaposan megdolgoztatta a legénységet. A kicsi Tom derekasan helytállt a vitorláknál, de Sam Sewell már nem a régi, nem csak öregszik, de mióta a szeme beteg, nem tudja ellátni már a vitorlákon a feladatát. Ha partot érünk, áthelyeztetem McKenzie-vel a hajókonyhára. Külön kiemelném Mr. Filtwick helytállását, a derék angol fiatalember két matróz helyett is merte a vizet a fedélközből és nem szállt inába a bátorsága akkor sem, mikor a megszokottnál kicsit jobban ringott az én Reménységem. Ahhoz képest, hogy az út első néhány napját rumos flaskát ölelgetve a korlát fölött okádással töltötte, még a végén tengerre való ember lesz belőle.

Nem tudom pontosan, hogy a kíváncsiskodó utasok, vagy a szokásosnál kisebb rum-adagok miatt, de felütötte a fejét a legénység körében a tengeri szörnyetegek legendája. McKenzie képtelen kiverni a fejükből, babonás, tudatlan, barom népség ez. Olaj csak a tűzre, hogy a biológus úgy kérdezősködik a mélység lakójáról és a hozzá kapcsolódó tengerész-babonákról, mintha egészen komolyan venné azokat. Megtárgyaltuk Sir Monroe-val, hogy a modern biológia és a természet egyre gyorsabb ütemű felfedezése és leírása bizonyára felülkerekedik majd az ilyen, félelem és tudatlanság szülte babonás rettegésen, amihez persze nem árt majd az iskolapadba is kényszeríteni az Isten barmát. Suttognak, félnek, az öregek meséi nyomán nem dolgoznak rendesen a fiatalabbak sem, márpedig azt mindannyian tudjuk, hogy ez a hajó a matrózok odafigyelő, pontos és összehangolt munkája nélkül nem jut el New York kikötőjéig.