Filozófiai megközelítés a Szerepjáték és kultúra című tárgy beadandóként. (vendégposzt)
A játék, mint életjelenség ősidőktől fogva létezik. Nem hogy az emberi civilizáció kultúrájával egyidős, de régebbi is nála. A játékot egymagunkban a parki padon is érezhetjük, amikor a verebek kergetik egymást. A játékkal kapcsolatosan sok fogalom eszünkbe juthat. Ha energia, életerő szempontjából nézzük, nem feltétlenül kell teljesülnie e fogalmaknak. Gondoljunk csak egy álmatag, felébresztett emberre. Borzas hajjal a takaró alól kisandít az órára és bosszúsan megjegyzi, hogy mennyi az idő és biztosít róla, hogy korán van és álmos. Ezen mozzanatoknak is megvannak a rituáléi. Behálózzák az életünket, sőt az egész világot.
Huizinga szerint sok definíció keletkezett már a játékra. Egyik sem mond ki egyetemes magyarázatot, csak részleteiben fedik le a kérdést. Nehéz arra választ kapnunk, hogy mi a játék önmagában véve? Tanulás? Feszültség levezetés? Öröm? Huizinga a következőket írja: „… a játék legegyszerűbb alakjában, az állatok életében is több mint tisztára fiziológiai jelenség, vagy lélektanilag meghatározott fiziológiai reakció. A játék, mint ilyen, túlmegy a tiszta biológiai vagy lelki tevékenység határain.”[1]
